Azt hiszem, itt valami helyreigazítás-félének kellene következnie. Fantasztikus, eddig alig elképzelhető események kavarogtak a hét végén, egy kisebb fajta -győztes- forradalomnak lehettünk tanúi. Összefogtunk, kitartottunk és sikerült a kibaszott kormány orrára jó nagyot odakoppintanunk. Maradt hát végül a helyén Pásztor főkapitány, az igazmondás elnyerte jutalmát, ezentúl én is gyakrabban próbálkozom vele. Draskovics savanyú pofája mindörökre retinámba égett és nem bánom.
De nem is ez most a lényeg. Szombaton még hiányoltam cigány funkciknak olyan felelős megnyilvánulásait, melyekben, legalább egy pillanatra félretéve a zsigeri cigánygyűlölet mítoszát, képesek beismerni: azért a romák adtak némi okot hatszáz év alatt a többségi társadalom velük szembeni ellenérzéseire. És, hogy az még nem rasszizmus, ha kimondjuk, hogy itt cigányok bűnöznek, ha éppenséggel tényleg azok. Most végre megtört a jég: A borsodi cigányvajda, a mezőkövesdi roma vezetők kezet nyújtottak felénk és nekünk nem szabad ezt a kezet többé eleresztenünk. Igaza van Horváth Aladárnak: néhány óra leforgása alatt össznépi konszenzus jött létre, legalább helyi szinten, no persze nem a cigányság, mint olyan ellen; ne hagyjuk magunkat már megint hiszterizálni. Nem: az utcáinkat ellepő mocsokra, az este tíz körül a kukák mögött ránk várakozó baljós árnyakra mondtunk ezen a hétvégén végre nemet. Sok roma és a magyar többség jutott el most legalább az egyetértés küszöbéig és innen már nem kéne visszafordulnunk; a felismerés már adott: a hatalom, ha rasszizmust kiállt, az a saját rasszizmusa, saját megosztó, de végre lelepleződött aljas trükközése. Hagyjuk meg hát neki, mi pedig tegyük végre rendbe ezt az országot- közösen mindenkivel, akik a munkához odaállnak.