Úrházáról hazaérve még nem volt vége a napnak. Olcsayék macskája a lábtörlőnkre szart. Ilyenkor az van, hogy a feltűnést kerülve, üveges tekintettel felszedjük a gubicsokat és aztán megyünk tovább a dolgunkra, amilyen gyorsan csak tudunk. Közben lehetőleg semmire sem gondolni, megjegyzéseket nem tenni, a macskát nem agyonütni. Rozsály Guszti egyszer megpróbálta (a hülye tíz méterről akarta leszedni egy féltéglával, méghozzá az utca kellős közepén, hagy lássák, akikre tartozik): annyit ért el, hogy az Olcsay tesók egy hétig minden nap ott vártak a lányára az iskola előtt. Szó és szemrebbenés nélkül persze, hozzá nem nyúltak volna, csak hazáig kísérték, de Rozsály Guszti egy hétig fosott, nem képletesen és végül majdnem átköltözött a család Aparasztyára. Úgy zárult a dolog aztán, hogy Olcsayék kölcsönkérték a Liazját a kábelek begyűjtéséhez, így jelezték, hogy a maguk részéről letudták a dolgot. Ezt nevezik ma konfliktuskezelésnek minálunk, Aszongyán.

És ehhez olvasom most, hogy elzavarták a miskolci főzsarut, mert arról mert tájékoztatni, hogy a múlt hónapban véletlenül pont csak cigányok méltóztattak bűnözni náluk. Mondván, hogy jön ahhoz valaki, hogy statisztikailag számon tartsa bárkinek bármilyen determinációját. Ebben akár lehetne is valami. Ugyanakkor addig nem lesz béke ebben a kibaszott országban, amíg értelmes, iskolázott cigány káderek arról szövegelnek, hogy minden egyes ablakon bedobott molotov koktél rasszista megnyilvánulás, viszont az út szélén gyanútlan autósokat szarrá-, vagy agyonverni az véletlenül sem cigánybűnözés, maximum a mélysötét nyomor által generált elvadultság. Mikor áll már ki legalább egy valaki közülük, hogy azt mondja: 'mélységesen elítélem, hogy közülünk egyesek ilyeneket művelnek, az egész jó érzésű roma társadalom megvetéssel sújtja őket'. És ezt azért írom, mert számomra magyarnak lenni sem merül ki abban, hogy parancsszóra a szívünkre tesszük a kezünket a himnuszkor. Nekem annak idején vastagon égett a pofám, amikor hetente lehetett olvasni arról, hogy hazánkfia-rablókat, tolvajokat fogtak már megint Ausztriában. Vagy ma is, ha 250 ezer forintos sörös számlákat szervíroznak frekventált pesti helyeken külföldi túristáknak. Itt nálunk meg az van, hogy az emberek már-már az Úr hadseregét látják a gárdában, őrseregben, mert ha megjelennek, két napig legalább nem viszi el senki a a paprikát a kertekből.

Ön túl sokat beszél. Leöltözött már?
Majd, mivel láthatóan nem találta túl lendületesnek a tempómat, odaugrott hozzám és elkezdte hátulról lehúzni rólam a kabátot, inget. A buzi kis Gärner Laci szabályszerűen elkezdett vetkőztetni. Fasza magyar orvos. Épp csak azt próbáltam alázatosan fölemlíteni neki egyébként, hogy milyen gyógyszert szedek folyamatosan (immunszupresszívet, keményen), amely esetleg az egyébként semmilyen más tünettel nem járó 39 fokos lázat okozhatta. Hát nem jött össze, de nem is lepett meg.

Tíz éve, a láztól kómásan, kibaszott fájdalommal jelentem meg, szintén előtte, járni már nem bírtam, a seggemből jó vastagon fehér váladék folyt, mint a geci. Ő, anélkül, hogy egy újjal hozzám nyúlt volna, pusztán a bemondásomra megjegyezte: szokott így lenni. Mármint, hogy az aranyér és fisszúra okozhat lázt és fájdalmakat. Ja, észrevettem. Felírt valami gyulladáscsökkentőt és hazaküldött. Másnap félhullán kerültem a műtőasztalra, előtte órákon át jeges lepedőkbe csavargatva próbálták levinni a negyven fokot a nővérkék a hármas sebészeten. Merthogy a fisszúra időközben eltályogosodott. Az úrházi ügyeletet, főleg hétvégén, ha lehet, a jövőben inkább kerülöm: még vannak céljaim az életben. Csak azt nem értem azóta sem, hogy akkor miért nem jelentettem föl a szerencsétlent, már régen el kellett volna tűnnie a szakmából, s most megspórolhattuk volna mindketten ezt a második találkozót.