2009. február 10., kedd

Ez most nem jó alkalom bármiféle következtetés levonására. A vasárnap hajnali iszonyat torkomra forraszt minden szót. Hajtsuk meg fejünket annak emléke előtt, aki talán azt hitte, vendégszeretetünket élvezi itten. Majd menjünk tovább: sietősen, szemünket lesütve, a fal mellet osonva, ha netán szembejön velünk egy európai.

2009. február 5., csütörtök

Azt hiszem, itt valami helyreigazítás-félének kellene következnie. Fantasztikus, eddig alig elképzelhető események kavarogtak a hét végén, egy kisebb fajta -győztes- forradalomnak lehettünk tanúi. Összefogtunk, kitartottunk és sikerült a kibaszott kormány orrára jó nagyot odakoppintanunk. Maradt hát végül a helyén Pásztor főkapitány, az igazmondás elnyerte jutalmát, ezentúl én is gyakrabban próbálkozom vele. Draskovics savanyú pofája mindörökre retinámba égett és nem bánom.
De nem is ez most a lényeg. Szombaton még hiányoltam cigány funkciknak olyan felelős megnyilvánulásait, melyekben, legalább egy pillanatra félretéve a zsigeri cigánygyűlölet mítoszát, képesek beismerni: azért a romák adtak némi okot hatszáz év alatt a többségi társadalom velük szembeni ellenérzéseire. És, hogy az még nem rasszizmus, ha kimondjuk, hogy itt cigányok bűnöznek, ha éppenséggel tényleg azok. Most végre megtört a jég: A borsodi cigányvajda, a mezőkövesdi roma vezetők kezet nyújtottak felénk és nekünk nem szabad ezt a kezet többé eleresztenünk. Igaza van Horváth Aladárnak: néhány óra leforgása alatt össznépi konszenzus jött létre, legalább helyi szinten, no persze nem a cigányság, mint olyan ellen; ne hagyjuk magunkat már megint hiszterizálni. Nem: az utcáinkat ellepő mocsokra, az este tíz körül a kukák mögött ránk várakozó baljós árnyakra mondtunk ezen a hétvégén végre nemet. Sok roma és a magyar többség jutott el most legalább az egyetértés küszöbéig és innen már nem kéne visszafordulnunk; a felismerés már adott: a hatalom, ha rasszizmust kiállt, az a saját rasszizmusa, saját megosztó, de végre lelepleződött aljas trükközése. Hagyjuk meg hát neki, mi pedig tegyük végre rendbe ezt az országot- közösen mindenkivel, akik a munkához odaállnak.

2009. február 3., kedd

A hétfő esték a heti bevétel tekintélyes részét szállítják a Zöld Elefántnak. Ahogy mindenütt a világon, a munkásosztály Aszongyán is szervezett keretek között verődik össze hat után, hogy a hétkezdet jelentette traumán kompromisszummentes piálással tegye túl magát. Még azóta is, hogy a tulaj, Bodó Matyi mostanában már nem keveredik a néppel: elment a kedve a buziviccek osztogatásától, tovább szegényítve amúgy sem igazán szárnyaló kulturális életünket. 16 évét áldozta be az úrházi MSZP-nek, azok meg érdemei elismerése mellett most jól hátbakúrták: helyi időközin indult volna három hete, az alapszervezete egyedüliként jelölte, a városi gyülin pedig már kurvára érdekes módon hiányzott a neve a szavazólapról. Vagyis még a képviselőjelölt-jelöltségre sem kapott esélyt; a kommand állítólag a legszentebb helyről jött: Gyulayné, vagy valaki a bandájából kiadta, hogy (ki a faszt érdekli itt a demokrácia) tüntessék el a nevét a lapokról, állítólag valami ottani OTP-s górét kellett biztos befutóra venni. A haverjai utólag barátilag elárulták, ők is tudtak a buliról; együtt éreznek vele de nem szólhattak előre ezért-azért (inkább azért). Azt mondják, most a kilépésen gondolkodik, de nem fog: az ilyen balfaszok ezt érdemlik, nem jobbat. Na, most geci voltam, a Matyi jó haver és nem csak a buziviccei miatt. Egyszerűen csak túl sokat szívott már ahhoz, hogy észrevegye: az élettől azért ennél egy kicsivel többet is remélhet.
Ez volt most is a fő téma a boxunkban. Rozsály Guszti az asztal alatt röhögött: ezeket az úrházi szocikat már molotovozni sem kell, magukat intézik el. Valóban: azt csinálják egymással, mint '49-ben, alig finomabb eszközökkel. De komolyan: egymásra küldik az APEH-et, miegyebek; na persze, ezek csak amolyan beijesztések és ettől még mindegyik mennyei békében tudja tömni a zsebét. Zuschlagnak, ha tíz év múlva kijön Kecskemétről, itt minden adva lesz az újrakezdéshez, fasza kis dagonya. 11 felé voltunk, veszélyesen a végét járta az a bizonyos harmadik sör. Inkább most, mint soha: hugyozok, csak azt nem mondtam nekik, hogy onnan pedig hazahúzok. Ez van, Bandi 31-e óta lóg nekem, most akkor ő rendezte(?) ezt az estét.


2009. február 1., vasárnap

Tegnap elnéztem Majszos Bandiékhoz is. Mondjuk a nőjével ketten egyáltalán nem bírjuk egymást, de legalább a csaj tudja ilyenkor a dolgát: lelép, 'Bótos Marinál lesz', aztán rendszerint éjfél körül jön meg, beton részegen. Melója nincs, Bandi tartja el malterozásból, zárjegyezésből, de nagyon el van szállva a kis Tecus, hogy hét év alatt elvégezte az ügyvitelt Úrházán, nekem meg rendre beszól a tesis-földrajzos diplomámért, de legalább én azt használom valamire, még ha csak egy szülő bigét is helyettesítek a dedóban. Egyébként már a fősulin is iszonyú történetek keringtek róla: ő volt az, aki egy nagyon szarul elsült félév-vége után megalakította a SZEXUÁLISAN BÁNTALMAZOTT DIÁKLÁNYOK A MÉLTÁNYOSABB VIZSGAJEGYEKÉRT-mozgalmat és mint elnök zsarolgatni kezdte egy negyvenes tanárját, aki, csak hogy menekülhessen tőle, kénytelen volt nyilvánosan felfedni, hogy tökéletesen impotens. Mindegy. Bandihoz sem tudom mellesleg, miért járok egyáltalán, mostanában három sör után kötelező rituáléként rendre kölcsönösen leanyázzuk egymást. Odáig még megvolnánk, hogy valamiféle nemzeti politikát kellene szárba szökkenteni itt, Aszongyán a választásokig, de számára, mint kurucinfón iskolázott sekélyes állatnak, ez lényegében kimerül abban, hogy lezsidóz minden szembejövőt, aki négy napja nem borotválkozott és bérel valami pár négyzetmétert a központban, még ha csak cipőfűzőt is árul benne.
Én úgy gondolom: addig nem lehet itt semmilyen vesszen Trianon, amíg ezt az országot nem egyesítjük szívós munkával, alulról. Rasszizmus, nemzetiségi konfliktusok globálisan, mint olyan, a saját torkát szorongató, legszarabb elitünk találmánya. Ők próbálnak a maguk külön, de egyébként kibaszottul egyforma zászlai alá terelni minket, mi pedig majd az osztályharcot szegezzük szembe velük. Le kell választani cigányokról, zsidókról a bűnöző, antiszociális elemeket és meg kell értetni a tisztességesebbjével: változás, váltás kell, s ez nekik is ugyanúgy létérdek, mint nekünk, magyaroknak, szerte a Kárpát-medencében. We don't need bullets, we don't need bombs. When we as working people get together in unity, we will blow them all away. Valahogy így.

2009. január 31., szombat

Úrházáról hazaérve még nem volt vége a napnak. Olcsayék macskája a lábtörlőnkre szart. Ilyenkor az van, hogy a feltűnést kerülve, üveges tekintettel felszedjük a gubicsokat és aztán megyünk tovább a dolgunkra, amilyen gyorsan csak tudunk. Közben lehetőleg semmire sem gondolni, megjegyzéseket nem tenni, a macskát nem agyonütni. Rozsály Guszti egyszer megpróbálta (a hülye tíz méterről akarta leszedni egy féltéglával, méghozzá az utca kellős közepén, hagy lássák, akikre tartozik): annyit ért el, hogy az Olcsay tesók egy hétig minden nap ott vártak a lányára az iskola előtt. Szó és szemrebbenés nélkül persze, hozzá nem nyúltak volna, csak hazáig kísérték, de Rozsály Guszti egy hétig fosott, nem képletesen és végül majdnem átköltözött a család Aparasztyára. Úgy zárult a dolog aztán, hogy Olcsayék kölcsönkérték a Liazját a kábelek begyűjtéséhez, így jelezték, hogy a maguk részéről letudták a dolgot. Ezt nevezik ma konfliktuskezelésnek minálunk, Aszongyán.
És ehhez olvasom most, hogy elzavarták a miskolci főzsarut, mert arról mert tájékoztatni, hogy a múlt hónapban véletlenül pont csak cigányok méltóztattak bűnözni náluk. Mondván, hogy jön ahhoz valaki, hogy statisztikailag számon tartsa bárkinek bármilyen determinációját. Ebben akár lehetne is valami. Ugyanakkor addig nem lesz béke ebben a kibaszott országban, amíg értelmes, iskolázott cigány káderek arról szövegelnek, hogy minden egyes ablakon bedobott molotov koktél rasszista megnyilvánulás, viszont az út szélén gyanútlan autósokat szarrá-, vagy agyonverni az véletlenül sem cigánybűnözés, maximum a mélysötét nyomor által generált elvadultság. Mikor áll már ki legalább egy valaki közülük, hogy azt mondja: 'mélységesen elítélem, hogy közülünk egyesek ilyeneket művelnek, az egész jó érzésű roma társadalom megvetéssel sújtja őket'. És ezt azért írom, mert számomra magyarnak lenni sem merül ki abban, hogy parancsszóra a szívünkre tesszük a kezünket a himnuszkor. Nekem annak idején vastagon égett a pofám, amikor hetente lehetett olvasni arról, hogy hazánkfia-rablókat, tolvajokat fogtak már megint Ausztriában. Vagy ma is, ha 250 ezer forintos sörös számlákat szervíroznak frekventált pesti helyeken külföldi túristáknak. Itt nálunk meg az van, hogy az emberek már-már az Úr hadseregét látják a gárdában, őrseregben, mert ha megjelennek, két napig legalább nem viszi el senki a a paprikát a kertekből.

Ön túl sokat beszél. Leöltözött már?
Majd, mivel láthatóan nem találta túl lendületesnek a tempómat, odaugrott hozzám és elkezdte hátulról lehúzni rólam a kabátot, inget. A buzi kis Gärner Laci szabályszerűen elkezdett vetkőztetni. Fasza magyar orvos. Épp csak azt próbáltam alázatosan fölemlíteni neki egyébként, hogy milyen gyógyszert szedek folyamatosan (immunszupresszívet, keményen), amely esetleg az egyébként semmilyen más tünettel nem járó 39 fokos lázat okozhatta. Hát nem jött össze, de nem is lepett meg.
Tíz éve, a láztól kómásan, kibaszott fájdalommal jelentem meg, szintén előtte, járni már nem bírtam, a seggemből jó vastagon fehér váladék folyt, mint a geci. Ő, anélkül, hogy egy újjal hozzám nyúlt volna, pusztán a bemondásomra megjegyezte: szokott így lenni. Mármint, hogy az aranyér és fisszúra okozhat lázt és fájdalmakat. Ja, észrevettem. Felírt valami gyulladáscsökkentőt és hazaküldött. Másnap félhullán kerültem a műtőasztalra, előtte órákon át jeges lepedőkbe csavargatva próbálták levinni a negyven fokot a nővérkék a hármas sebészeten. Merthogy a fisszúra időközben eltályogosodott. Az úrházi ügyeletet, főleg hétvégén, ha lehet, a jövőben inkább kerülöm: még vannak céljaim az életben. Csak azt nem értem azóta sem, hogy akkor miért nem jelentettem föl a szerencsétlent, már régen el kellett volna tűnnie a szakmából, s most megspórolhattuk volna mindketten ezt a második találkozót.